Csillogó Cirkusz II. 12. (Sebi szemszög)

*Sebastian szemszög*

Még mindig nem tudtam elhinni, hogy megütöttem Aaront. Bántam a tettem, de vissza forgatni nem tudtam az időt. Egy puha kéz kezdte el masszírozni a vállam óvatosan.

- Ne izgulj, most hisztizik pár napot és minden a régi lesz. – mosolygott a lányom rám kedvesen. – Ne görcsölj ezen, megérdemelte. Mondjuk én az orrát törtem volna be. – nevetett.

- Ezen ne nevess. Soha nem ütöttelek meg még titeket és ne is akartam elkezdeni. – mondtam szomorúan.

- Na jó figyelj. Igaz volt amit mondott, de ezt ember módjára is eltudta volna mondani, nem dühöngő őrült ként. – guggolt le elém mintha már nagy lány lenne és mindent tudna az életről. – Szeretem anyát, hiszen mégiscsak ő a szülő anyám. De mint embert nem tisztelem és nem is bírom néha így nem is hiányozna annyira. – sóhajtott.

- Arra akarsz célozni, hogy küldjem el? – néztem rá meglepetten. – De hát…

- Apa nincs de hát és nem célzok semmire. Kétlem, hogy veled maradhatnék, simán bíróságra vinné az ügyet és az csak ártana a te hírnevednek és Aaronénak is. – adott egy puszit az arcomra és elindult fel az emeletre.

- Az én nevemen vagy és mivel azért teljesen hülye sem vagyok a születésedkor én lettem megjelölve törvényes gyámodnak. – mondtam kis mosollyal. – Így ha Hannah megy, neked nem kötelező.

- Ááááá…. – futott vissza és a nyakamba ugrott. – Imádom, hogy furfangos az apám. – nevetett.

- Én furfangos? – nevettem. – Mondjuk, jó tanárom volt. – mosolyogtam.

- Tényleg, anya hol van most? – nézett körbe.

- Nem tudom. – vontam meg a vállam. – Haza talál, nagy lány már.

Egy ideig minden maradt a régiben, Aaronnal nem beszéltem azóta és Hannah is elkezdett kicsit kerülni. De a kicsi Virág folyton a sarkamba volt amikor nem a barátnőivel volt valahol, vagy épp nem iskolában.

- Apaaaaa!! – rohant le az emeletről mint a szél és az utolsó 3 fokot már ugorva tette meg. Kilestem a konyhából, hogy mi ilyen fontos már reggel 5-kor. – Apaaaaa, gyere mááár!! Már csak egy óra és futam!!! Naa gyere mááár, ráér minden más! – kezdte el rángatni a pólóm szélét.

- Héé, nyugalom. – nevettem. – Egy óra még sok idő. Szeretnék megreggelizni, ha nem okoz gondot kisasszony. – nevettünk tovább együtt.

- Mi ez az hatalmas ricsaj már hajnalba? – jött le Hannah is a konyhába.

- Anyaaa!! Japán nagydíj! Aaron az első helyről indul! – ugrált izgatottan. Mindig ezt csinálja, még akkor is ezt csinálná, ha csak az utolsó helyről indulna, ebbe biztos voltam.

- Maradj csöndbe. – masszírozta a halántékát.

- Hagyd már, had örüljön! – védtem egyből meg.

- Te díjazod azt, hogy itt kora hajnalba visít mint akit nyúznak? – morogta a kezei közül.

- Tudod mit? Igen, sőt! Öltözz Virág elmegyünk a futam előtt fagyiért! – keltem fel az asztaltól. Megszeppenve nézett hol rám, hol az anyjára majd felrohant az emeletre felöltözni. – Te is kérsz? – sétáltam ki az előtérbe felvenni a cipőmet.

- Nem. Inkább hozz egy aszpirint. – mondta szenvedő hangon.

- Ott van egy karnyújtásnyira tőled a fiókba. – emeltem le a Ferrari kulcsait és kimentem a garázsba. Mire beindítottam a motort Virág is beült mellém.

- Apaa siessüünk! – nyafogott. – Lekéssük a rajtot!

- Na azt nem hagyom. – nevettem. Ránéztem az órára és a 20 perces útra volt 5 percünk. Tövig nyomtam a gázt amit az utasom is nagyon értékelt. Leparkoltam a ház előtt és verseny futást rendeztünk egészen a nappaliig. Épp oda kapcsoltam amikor elkezdtek kigyulladni a lámpák. Nem szerettem ezt a futamot. Nem szoktam aggódni túlzottan Aaron miatt, hiszen pontosan tudtam, hogy 1% az esélye annak, hogy komolyabban megsérüljön. De az anyukája is pont bele esett abba a bizonyos 1%-ba így féltem. Soha nem mentem vissza Japánba többet. Még 8 évig voltam pilóta, de ha Suzukába volt a nagydíj akkor mindig találtam kibúvót, hogy ne kelljen ott lennem. Nem bírtam volna. Közben az eső elkezdett szakadni a pálya fölött és eszembe jutottak a régi emlékek amiken csak mosolyogni tudtam. Virág a kezét tördelte mint mindig. Izgult a bátya miatt, bár ezt soha nem vallotta be. Mindig azt mondta, hogy drukkol neki, hogy nyerjen és tudjon mivel dicsekedni.

- Ne kéne ide már piros zászló? – nézett rám kérdőn.

- De, és szerintem mindjárt lengetik is. – mosolyogtam. Mindig utáltam a piros zászlót mert olyankor unalom volt az egész és utána elvárták tőlünk, hogy vissza rázódjunk a versenybe egyből. Persze néha jól jött és néha nem volt jobb megoldás. Pár pillanat múlva be is lengették a pirosat.

- Na azért! - nevetett Virág de a nevetése pillanatok alatt abba is maradt attól, hogy felpattantam a kanapéról. A szívem kihagyott egy dobbanást, éreztem, hogy baj van. Teljesen a TV-re összpontosítottam és reménykedtem, hogy nem Aaronnal van valami.

- Apa mi a.. – állt fel Virág is a kanapéról, hogy megtudja mi a bajom, de addigra már mindketten láttuk ahogy az egész világ is, hogy az egyik Red Bull összeroncsolódva csúszik a kavics ágyban és a fal fogja meg. Becsuktam a szememet és próbáltam nem kiborulni vagy ordítani. Ugyan ott… Mind ha a több évvel ezelőtti felvételt nézném. A kocsi oldalára fordulva fekszik a kavics ágyban és a fekete- fehér bukó nem mozdul ahogy a kesztyűs kéz sem. Aaron felvette az anyukája bukósisakját, így tisztelegve neki. Régen én is mindig egy hasonló bukót hordtam. Nem tudtam elhinni, hogy megint megtörténik. Nem veszíthetem el őt is.

- Na, gondoltam, hogy még idén valamit elbaltázik. – mondta szeptikusan Hannah az ajtóból amikor ismételték a bukást. Megremegtem a dühtől, de próbáltam magam kontrolálni.

- Francot se tudsz a vezetésről. Fogalmad sincs, milyen nehéz ekkora vízben menni. – fordultam meg lassan, ezzel is időt próbáltam nyerni ahhoz, hogy megnyugodjak egy kicsit. - És mivel semmit nem tudsz róla, ne is szólj bele. Most pedig menj pakolni és mire vissza érek Japánból meg ne lássalak itt. – vetettem oda és már szedtem is elő a telefonom, hogy azonnal tudja oda menni. – Jössz velem? – néztem Virágra aki egyből bólogatott és felrohant az emeltre átöltözni. Gyorsa elrendeztem, hogy a magán gép kész legyen mire oda érünk. Hannah teljesen megdöbbenve nézett rám de elmentem mellette és megvártam míg Virág is kiér majd erőből becsaptam az ajtót. Pár perc alatt kiértünk a reptérre és azonnal célba vettük a magán gépemet. Az út elég hosszú volt és reméltem, hogy nem lesz nagy baja. Ahogy landolt a gép már rohantunk is ki a reptér elé ahol már várt egy sofőr és egyből a kórházat vettük célba.

- Mr. Vettel. – ugrott fel Kate Aaron ágya mellől. – Nem rég hozták ki, az orvos azt mondta, hogy meg kell várnunk amíg magától felébred utána tud bármit is mondani.

- Rendben, és kérlek hívj Sebastiannak. – öleltem meg sután. – Köszönöm, hogy itt voltál vele. Ha van dolgod vagy szeretnél mehetsz nyugodtan, értesítelek bármi van. – sétáltam oda a fal fehér fiamhoz és megszorítottam a kezét.

- Ha nem bánja maradnék. – mondta lesütött szemmel. Szóval vonzódik hozzá. Érdekes.

- Maradj nyugodtan. – erőltettem magamra egy mosolyt. Leültem a fotelba és kényelmesen elhelyezkedtem. Tudtam, hogy nem percek múlva fog felébredni, de reméltem, hogy örökölte a küzdőszellemet mindkettőnktől és akkor nem sokáig fekszik eszméletlenül.

Napok teltek így némaságba és vártuk, hogy felnyissa a szemeit és utána szembesüljünk talán valami még rosszabb hírrel. Virágot sokszor vissza vittem a hotelba aludni, neki tudtam parancsolni, de Katet csak kérni tudtam arra, hogy pihenjen valamit. De ez is csak ’Bagoly mondja veréb’- nek volt mert én nem tágítottam mellőle. Csak néztem ahogy békésen fekszik és gondolkodtam. Tudtam, hogyha bármelyik gyerekemet elveszteném abba már végképp bele őrülnék. Ezért csak ültem és reménykedtem. Voltak mély pontok amikor már Virág szellemének könyörögtem gondolatban, hogy mentse meg valahogy és küldje vissza. Hittem, hogy vigyáz ránk és figyel, még ha nem is volt igaz, de sokszor erőt adott már. Éjjel volt amikor halottam, hogy a szívhangot figyelő gép gyorsabban kezd csipogni. Tudtam, hogy felébredt, de nem mozdultam. Virág az ölembe aludt és Kate is itt volt, talán megint az ágy mellett. Hallottam, hogy mocorog és hallottam ahogy azt suttogja „Mi is szeretünk anya”. Szóval figyel minket és segített.

- Köszönöm, szeretlek. – suttogtam amikor már a gépek újra azt hangoztatták, hogy Aaron alszik. Elmosolyodtam, ahogy megláttam, hogy Kate Aaron kezét szorongatja. - Fiatalság, bolondság.. – kuncogtam halkan.