Csillogó Cirkusz II. 11.

Ismét itt van egy új rész. Aaron lassan de elég komoly változáson megy át. =) És este hozok képeket. =)

A karácsony és a szilveszter gyorsan eltelt és már nagyban folytak a tesztek.

- Aaron nézd! – mutatott a nagykapu mellé nem sokkal ahol egy pokróc csomó volt. – Mi van ha…? – nézett rám rémülten.

- Ha mi? – ráncoltam bosszúsan a homlokom. – Menjünk már, hideg van! Kate! Hallod? – integettem a szeme előtt és elkezdtem húzni a beléptetőhöz.

- Állj, várj. – engedte el a kezem és ledobta a földre a táskáját. Oda guggolt a pokróc csomóhoz és rémülten nézte. – Aaron ez egy baba!

- Biztos egy kislány itt felejtette, hagyd ott majd biztos keresi a gazdája. Menjünk már, marha korán van még a hidegbe való ácsingózáshoz. – néztem bosszúsan az órámra ami még csak 7órát mutatott.

- Te hülye, ez egy igazi baba! Egy élő baba! – vette óvatosan a kezébe és kibújt a kabátjából, hogy beletekerhesse. – Vigyük be a pályakórházba.

- Kate, nem a mi dolgunk. Biztos betépett az anyja és elfelejtette, hova tette le. Rakd vissza és menjünk. – mérgelődtem. – És vedd vissza a kabátod mert megfázol! Biztos, hogy épp van 1-2 fok. – sétáltam oda a beléptetőhöz és bementem a pályára. Hátra néztem várakozóan Katere aki a pokróccsomón jobban összehúzta a kabátját és bejött a pályára.

- Ne legyél szívtelen, ez egy kisbaba, ilyen hidegbe. – ért oda mellém. – És egyébként sem fázom. – remegett meg a hidegtől ahogy a vékony pulcsiján átfújt a szél.

- Nők.. – ráztam meg a fejem, majd kibújtam a vastag szövetkabátomból és a hátára terítettem. – Vigyük be a pálya kórházba és annyi. Ott hagyjuk és megyünk a dolgunkra. Rendben? – láttam be, hogy semmi esélyem arra, hogy pár pillanat múlva a meleg csapat home-ba ücsörögjek várva a 10 órát amire nekem kellett volna jönnöm.

- Nézd kinyitotta a szemét! – mondta boldogan és megszaporázta a lépteit. – Szia csöppség, kitartás, mindjárt ott vagyunk. – gügyögött neki. Felnéztem az égre és nagyot sóhajtva jöttem rá, hogy biztos, ma még valami csapadék is esik majd a nyakunkba. Hideg van és esni is fog tehát nehéz napunk lesz. Beértünk az ellátóba és ott átvették a picit Katetől egyből.

- Most pedig menjünk, mert neked megbeszélésed van! – kaptam el a kezét amikor megindult az ápoló után.

- De.. – nézett arra az ajtóra ami mögött eltűntek a pokróccsomóval. – Igazad van, megbeszélésem van. De te ugye itt maradsz vele? Nem hagyhatjuk magára! Aaron kérlek! – nézett rám könyörgő boci szemekkel.

- Szó sem lehet róla. Azt se tudod kinek a gyereke. – érveltem, de már tudtam, hogy itt fogok maradni mert Kate könyörgő kiskutya szemének nem tudtam nemet mondani igazán. – Jó… Itt maradok amíg tudok. – sóhajtottam fel.

- Köszönöm! Szeretlek! – ugrott a nyakamba. – Bármi van küldj sms-t. Rendben? Szia! – nyomott egy puszit az arcomra és ott hagyott. Elhúztam a számat és bementem a vizsgálóba ahogy az egyik orvos éppen megvizsgálta.

- Nincs semmi baja, csak kihűlt egy picit. – mondta az orvos nekem. – Kb. 3-4 hónapos lehet. Adunk neki egy jó meleg pokrócot többet itt nem lehetünk érte. Elviheti.– mosolyogott a doki. – Értesítse majd a gyámhivatalt. – takargatta be és adta a kezembe.

- De..! Hé! – kiabáltam a doki után aki ott is hagyott. – Na veled mit csináljak? – néztem mérgesen arra a pici felületre ami kilátszott a kórházi takarók alól. – Csodás, Kate ez még sokba fog neked kerülni. –morogtam míg elhagytam a központot és átsétáltam a Red Bullhoz. – Ne kérdezz semmit és ha bárkinek is elmondod véged. – mondtam egyből a recepciós csajnak. – Sebastian Vettel már itt van?

- Igen itt van, bent van az irodájába. – mondta 32 fogas vigyororral. Mérgesen trappoltam el apám irodájáig. Most az egyszer örültem neki, hogy ő lett a csapatfőnököm. Kopogás nélkül berántottam és leraktam a csomagot a kezemből az asztalára majd elindultam kifelé.

- Aaron! Állj, fordul, magyaráz! – mondta apám míg felkelt a székéből és szemügyre vette a kiskölyköt. – Egy kisbaba!? A tiéd? – emelte felé óvatosan.

- Kösz a bizalmat. – húztam el megint a számat. – Kate találta a kapu mellett, aztán kikönyörögte, hogy vigyázzak rá míg a kórházba van de onnan kiengedték és a kezembe nyomták. Én nem fogok rá vigyázni, te vagy a gyerek mániás. Te tudsz velük bánni, én nagyon nem! – dobtam le magam a másik székbe.

- Virág is imádott a kezedbe lenni. Mindig megnyugodott nálad. – világított rá a tényekre. – És ez a kicsi sem sírt nálad.

- De téged elég volt meglátnia és már abba is hagyta az óbégatást. – mondtam. – És rontja a hírnevem, hogy egy kölyökkel mászkálok. – keltem fel a székből.

- Igazán aranyos baba. – mosolyogott ahogy megfogta egy pici kéz az ujját. – Te is mindig ezt csináltad. – mosolyogott rám. – Sajnálom Aaron, de neked kell rá vigyáznod, mert nekem megbeszélésem lesz a mérnökökkel, ha elfelejtetted volna, amit kétlek, mert Kate is ott lesz. – adta a kezembe. – Szólok valakinek, hogy szerezzen neki tápot és vigye a szobádba meg mindent ami kellhet és szólok a gyámügyieknek. Ennyit tehetek érted. – megsimogatta a homlokát ennek az idegesítő kölyöknek és ott hagyott.

- Na csúcs. – ránéztem a gyerekre aki a nyelvét nyújtogatta. – Ne csúfolkodj az idősebbel. – morogtam neki majd célba vettem a szobám.

Bele raktam pokrócostul a fotelba én pedig végig feküdtem a kanapén és megpróbáltam aludni, de pár pillanat múlva iszonyatos ordításba kezdett.

- Most meg mi a bajod? – álltam oda felé összefont kézzel. Rám nézett majd a pici kezét felém nyújtotta és a nagy barna szemével engem fixírozott. – Ne nézz, nem veszlek fel. – mondtam, de az ellenkezőjét cselekedtem mert elkezdett megint ordítani. – Mindig eléred a célod mi? – morogtam majd végig feküdtem ismét az ágyon és ráfektettem a mellkasomra, hogy hason feküdjön. – Megfelel? – néztem rá. Belekapaszkodott a felsőmbe és letette oldalra a fejét és a kezét a szájába tette. Nem kellett sok, hogy egyenletesen szuszogjon. – Na, legalább csöndbe vagy. – mondtam fél mosollyal majd én is becsuktam a szemem és engem is elnyomott az álom a korán kelés miatt.

Kate keltett minket pár óra múlva és addigra a gyámosok is itt voltak és elvitték a kicsit amit Kate megkönnyezett.

- Borzalmasak ezek az árvaházak… - mondta szomorúan. – Aaron esetleg..?

- NEM! – vágtam rá emeltebb hangon egyből. – Nem fogadjuk örökbe. De tudod mit? Ha legközelebb találkozom vele akkor örökbe fogadom. Így jó? – néztem rá mosolyogva. Nem mutattam de azért picit bennem is elindított valamit. Vissza vitt abba az időbe mikor a húgom pici volt, és imádtam nevetni a gyerekes hülyeségein meg a szóferdítésen. Nem lennék jó apa, ebbe biztos voltam. Nem örököltem ezt apától, szinte minden mást igen.

- Jó apa lennél. – mondta apám mosolyogva.

- Nem tudtam, hogy gondolat olvasó is vagy. – húztam el a számat ma már sokadszor. Kate már vissza ment a homeba mert még dolga volt mielőtt beülök a kocsiba. – De én ebbe kételkedem. Ezt nem örököltem tőled. Nem tudtam ösztönösen mit tegyek és nem is éreztem kötődést hozzá egyből.

- Én mindig is szerettem volna gyereket, de hidd el, amikor először a kezembe adtak nem éreztem magam kész rá. Fiatal voltam nagyon, anyukád meg főleg! – mondtam mosolyogva. – De a kötődés egy ilyen csöpp emberhez hamar kialakul. Tudod, ők jók, tényleg jók. Nincs még sérülve a lelkük ahogy minden embernek a fájdalmak és a veszteség miatt. Ők megérzik ki az aki érdemes a szeretetükre és tudnak igazán mosolyogni mindenen. Sokat tanulhatnánk a kisbabáktól. Mikor először rám néztél a hatalmas kék szemeiddel ami olyan volt mintha tükörbe néznék, tudtam, hogy amíg élek az agyam egy része folyton azon fog aggódni nehogy bajod essen és ne szenvedj hiányt semmiben. Mikor sírtál és nem tudtalak megnyugtatni az éjjel közepén legszívesebben sírtam volna veled, mert fájt, hogy szomorú vagy. De nem szabad félni a kötődétől Aaron. Nem szabad hagyni, hogy egy rossz élmény, egy emlék vagy valaki rossz sorsa elriasszon. – mondta majd besétált a home-ba. – De már lassan 20 éves vagy, és én unokát szeretnék! – nevetett majd hagyta becsukódni maga mögött az ajtót.

- Eddig is tudtam, hogy a fejében baj van. De, hogy ennyire… - sóhajtottam színpadiasan, majd vigyorogva én is bementem utánuk.